Evangélikus Egyszeregy :: A keresztségről :: Milyen nyomot hagyott bennem?

Evangélikus lelkész vagyok, apaként, keresztapaként és lelkészként is álltam már oltár előtt. Öt gyermekünk közül négyet más lelkész keresztelt. Ezek az alkalmak is nagyon kedvesek számomra, hiszen az én hivatásomban ritkán adatik meg az embernek, hogy a "másik oldalról" vegyen részt az istentiszteleten, pláne egy ilyen családi ünnepen. Érdekes volt átélni, mit érezhetnek azok a szülők, keresztszülők, akik izgatottan állnak az oltár előtt, és talán azon aggódnak, nehogy elrontsanak valamit. Kicsit egymást figyelik, azt remélvén, hogy másoktól majd elleshetik, mikor mit kell tenni, hová kell állni, mit kell mondani. Egyik fiamat magam kereszteltem. Lelkész barátomat és feleségét kértük fel keresztszülőknek, akiknél azután mi is keresztszülők lettünk. Azelőtt is és azóta is jó barátok vagyunk, rendszeresen meglátogatjuk egymást, gyakran beszélünk telefonon, és szervezünk közös programokat is. Akkoriban egy nagyvárosi gyülekezetben szolgáltam, ahol szinte minden vasárnap volt keresztelő az istentiszteleten. Azon a vasárnapon, a fiammal együtt, éppen hét gyereket hoztak az oltár elé. Ez is felemelő volt, hiszen erről a számról szimbolikusan, a bibliai értelemben vett teljesség jutott az eszembe. Emlékszem egy kedves mozzanatra. Amikor a keresztmama odajött a fiammal a keresztelő medencéhez, és én föltettem neki a liturgikus kérdést: "Mi a gyermek neve?" - először csodálkozó szemeket meresztett rám, és zavartan visszakérdezett: "Hát nem tudod a saját fiad nevét?" Aztán összemosolyogtunk, és folytatódott a szertartás.