Evangélikus Egyszeregy :: A templom - Isten háza :: "A pincétől a padlásig"

A keresztény templomoktól elválaszthatatlan a harang. Szava hívogat az istentiszteletekre, de - különösen hagyományőrző közösségekben - ezen túlmenően számos funkciója is van. Korábban a közösség tagjai a harang szaván keresztül értesülhettek a falut vagy a gyülekezetet érintő jelentősebb eseményekről: születés, halál, természeti katasztrófák. Másképpen kel szólnia egy harangnak, ha fiatal, és másképpen, ha idős ember halálát adja hírül. A félrevert harang katasztrófára hívja fel a figyelmet. Sokfelé ma is szokás a napfelkelti, illetve az alkonyati harang. Köztudott, hogy a déli harangszóval a nándorfehérvári diadalra emlékezünk. Egy régi latin harangfelirat így szól: "vivos voco, mortuos plango, fulgura frango", magyarul: "az élőket hívom, a holtakat siratom, a villámokat megtöröm". Más feliratokra is jellemző, hogy rajtuk általában a harang "beszél". Két példa erre, amelyből az is kiderül, hogy háborús időkben a harangokat gyakran beolvasztották hadi célokra: "A haza elkért, az áldozatos szeretet visszahozott"; "Elvittek a háborúba / Embereket ölni, / Visszajöttünk tihozzátok / A ti fájó lelketeket Istenhez emelni". A harang szava nemcsak az istentiszteletet megelőzően szólal meg, hanem akkor is, amikor a gyülekezet a Miatyánkot mondja. E mögött az a szép régi szokás rejlik, hogy ha valaki - például betegsége miatt - nem tudott templomba menni, de istentiszteleti időben meghallotta a harang szavát, akkor otthon ő is be tudott kapcsolódni a Miatyánk elmondásába. A keresztény gyülekezetet tehát láthatatlan egységbe kovácsolja a harang. Katolikus hatásra nagypénteken sok evangélikus templomban is némák maradnak a harangok, hiszen azok ilyenkor "Rómába mennek".